Leírás
A Verses Szentírás, mely féltett kincsként nemzedékről nemzedékre öröklődött, népünk vallásos érzületének táplálója volt, jász-, matyó- és palócvidék öregjeinél a mai napig is az. A népi vallásosságot, a paraszt és a pásztor műveltségét még leghitelesebb néprajztudósaink is idejétmúltnak, elmaradottnak tartották, tartják. A legszelídebb lekezelő jelző a jámbor, de gyakran találkozunk primitív, naív, hiszékeny, együgyű, ostoba minősítéssel is. Pedig ez a műveltség és a belőle következő emberség, amely egyedül alkalmas arra, hogy az ajándékba kapott, bennünket eltartó, élő mindeneket épen megőrizze. E műveltség embere nem parazita, jelenléte, tevékenysége, viszonya serkentően hat környezetére, amelyben, amellyel hite, tapasztalása szerint Isten szeret bennünket.
Varga Lajosról, a jeles alkotás formálójáról azt írja Faragó Jánosné: „Szent embernek tartották, tisztelték. Boldogok voltak, ha imát, éneket tanulhattak tőle. Becses vendégként fogadták otthonukba, akik csak ismerték őt.” Mindez azért történhetett, mert Varga Lajos szerves része volt a falusi vallásos közösségnek műveivel, szereplésével, ezért tudta kielégíteni a vallásos közösség igényének egészét kegyelem-adta magas fokon.
Varga Lajosról, a jeles alkotás formálójáról azt írja Faragó Jánosné: „Szent embernek tartották, tisztelték. Boldogok voltak, ha imát, éneket tanulhattak tőle. Becses vendégként fogadták otthonukba, akik csak ismerték őt.” Mindez azért történhetett, mert Varga Lajos szerves része volt a falusi vallásos közösségnek műveivel, szereplésével, ezért tudta kielégíteni a vallásos közösség igényének egészét kegyelem-adta magas fokon.
