Turcsány József: Tízezer év magány

Mintegy 50.000 évvel ezelőtt Európa és Ázsia akkori lakóinak, a neandervölgyi és gyenyiszovai ősembereknek Afrikából új, legyőzhetetlen vetélytársa érkezett, a homo sapiens sapiens, azaz a mai ember. Néhány száz, néhány ezer év elteltével az új jövevény már az egész lakható világot magáénak tudhatta, míg az őslakók eltűntek, máig is vitáznak róla, vajon miért és hogyan. Egyedül Európa déli szegletén, a gibraltári Sziklán dacolt a végzettel egy neandervölgyi kolónia, amely csodával határos módon hosszú évezredekkel túlélte sorstársait.
Ám, ha a nép el is tűnt, ez a valaha oly sikeres emberi rokon mégsem veszett el nyomtalanul. Kulturális örökségét hátrahagyta, sőt, mára kiderült, hogy a fekete-afrikaiakat kivéve valamennyi etnikum a neandervölgyiek „genetikai üzenetét” is világszerte hordozza magában. Persze ne higgyük, hogy az őslakók és az idegenek tárt karokkal fogadták egymást, s a közös gyermekáldás a barátság pecsétje lenne! Ahogyan a természet véges erőforrásain osztozkodó népek és kultúrák egymás mellett élése a történelmi korokban sem volt zavartalan, úgy alighanem ezt a történelem előtti találkozást is drámai események kísérték. S ha ez nem volna elég, a közeledésnek van még egy leküzdhetetlennek látszó akadálya…
A regény az őskorba, a közös lét időszakába röpíti el az olvasót, ahol egy neandervölgyi gyermek különös életútját követve részesei lehetünk mindkét közösség életének, miközben a mű választ keres a kor legégetőbb kérdéseire a kutatások új eredményeire támaszkodva, mégis szépirodalmi formában, az írói fantázia eszközével.