Leírás
Ezt a könyvet papírkötésben is megvásárolhatja:
Jókai Mór
Száznyolcvan évvel ezelőtt, 1825. február 18-án született a Duna-parti Komáromban, olyan időszakban, amikor csíráztak már a reformmozgalmak, s amikor irodalmunk is fordulóponthoz ért: a klasszicista ízlést a romantika kezdte fölváltani. Néhány iskolaév múltával a koronázó fővárosba, Pozsonyba került, ahol megtanult németül, s magánszorgalomból az angol és a francia nyelvet is elsajátította. Ennek az irodalmi élmények szempontjából volt elsősorban jelentősége, hiszen eredetiben tudta olvasni a történelmi regények íróját, Walter Scottot, a korabeli Anglia figuráit megelevenítő Charles Dickenst, Fenimore Cooper indián történeteit, Alexander Dumas romantikus regényeit, William Shakespeare királydrámáit. Tanulmányai harmadik színhelyén, Pápán festegetett és írogatott, az önképzőkörben együtt szerepelt Petőfivel. Azután a kecskeméti jogi tanulmányok következtek, itt készült A zsidó fiú című drámája, amelyet az Akadémia dicséretben részesített, s ezt a sikert tekintette írói pályája kezdőpontjának (1843). Ezután joggyakorlatra költözött Pestre, de hamarosan nyilvánvaló lett számára, hogy az írói pályán kell kamatoztatnia képességeit. A Hétköznapok című regényének sikere, majd az Életképek című lap szerkesztői megbízása alapot teremtett ahhoz, hogy e hivatásból megéljen.
1848-ban ott munkálkodott a márciusi ifjak között, majd szerepet vállalt Kossuth környezetében. Saját élményeit is beleszőve több regényében megjelenik a reformkor mozgalmas világa (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Eppur si muove), a szabadságharc küzdelme (Forradalmi és csataképek, Politikai divatok, A kőszívű ember fiai), a bukást követő bujdosás feszültsége (Egy bujdosó naplója, A tengerszemű hölgy). Ábrázolója lesz a korai kapitalizmus problémakörének (Az arany ember, A fekete gyémántok, Gazdag szegények, A jövő század regénye), s forrásmunkák tanulmányozása alapján megidézi történelmünk korábbi helyzeteit és szereplőit (Rab Ráby, Szeretve mind a vérpadig, Törökvilág Magyarországon, Janicsárok végnapjai, A lőcsei fehér asszony). A termékeny írói pálya 1904. május 5-én zárult le; négy nap múlva nagy részvét mellett búcsúztatták a Kerepesi úti temetőben. Hatása azonban ezután is tovább élt mind elbeszélő irodalmunk további útjának alakulásában, mind pedig olvasótábora körében.
Útleírás Jókai módra
Jelen kötetünkben nem a regények és novellák alkotóját mutatjuk be, hanem a termékeny írónak honismereti jellegű leírásaiból adunk ízelítőt. E műfajban igazán otthonosan mozgott Jókai; útleírásaiban érdekfeszítően és humorral adta vissza az eleven kíváncsisággal megfigyelt tájakat és történéseket, s bár járt több európai nagyvárosban – Bécsben, Rómában, Párizsban, Brüsszelben -, a legerőteljesebben a hazai vidékek vonzották. Nem véletlen, hogy a 19. század utolsó évtizedében feladatot vállalt Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című impozáns kötetsorozat szerkesztésében, Magyarhon szépségei címmel pedig több alkalommal is megjelent a hazai tájakat bemutató írásainak gyűjteménye. Ennek első kiadását nem ismerjük, az 1862-ben Heckenast Gusztáv által Pesten kiadott II. kiadás öt szemelvényt tartalmazott, a további kiadásokat azután újabb szövegekkel gyarapították. A Magvető Könyvkiadó 1956-ban Fazekas László által gondozott “Úti- és tájképek a XIX. századi Magyarországon” alcímű kötetében tizenkilenc Jókai-írást adtak közre, sajnos egyiket-másikat megrövidítve, olykor csupán egy-egy részletet kiemelve.
Jókai Mór személyes élmények alapján ismerte az akkori Magyarországnak szinte minden táját. Otthon érezte magát a fővárosban, Szegeden, Kecskeméten, Pozsonyban, Komáromban, Pápán, Kassán, Debrecenben, a Hortobágyon, a Tisza mentén, a Dráva mellékén, a Balaton vidékén, a Kárpátok között, a Vág völgyében, a Szepességben, Erdélyben. A történeti mondák hőseit és színtereit jelenítette meg nemcsak regényben és novellában, hanem a magyar nemzet történetét feldolgozó regényes rajzaiban is. Tájélményeit gyakran szépprózai munkáiban használta fel a környezet rajzához, újságcikkekben is közzétette útiképeit, hogy azután gyűjteményes kötetekbe rendezve bocsássa olvasói elé ezeket az írásokat. A Magyarhon szépségei mellett a Magyar föld, az Emlékeimből, az Életemből, Úti táskámból című könyvei ugyancsak tartalmaznak hasonló tartalmú és műfajú közleményeket.
A gazdag kínálatból kötetünk két témakört emel ki: az egyik a Balaton vidékére, a másik Erdélybe viszi el az olvasót Jókai tolla nyomán.
A befagyott Balaton képét akár Az aranyember egyik fejezetéből is megismerhetnénk, Jókai azonban fontosnak tartotta, hogy közvetlenül is kinyilvánítsa személyes vonzódását és benyomásait. “Sok szép tájékát bejártam hazámnak; …de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék” – vallotta meg. Bájos menyasszonyhoz hasonlítja, aki minden ponton új bájait tárja fel, minél tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s mindig mosolyog. Jókait a Balatonnál elsősorban a tájkép ragadja meg, tüneményként írja le színeit és hangjait. De van szeme az itt élők életmódjának rajzához, megjelenítő erővel mutatja be például a halászok küzdelmes munkáját. A balatoni tájat a “magyar Tempe-völgy”-nek nevezi, s ezt nagy elismerésnek szánja. Korának művelt olvasói járatosak voltak az antik kultúrában, számukra sokat mondott ez a megjelölés. A Tempe a Péneiosz folyó szűk völgye Görögországban, az Olymposz és az Ossza hegység között, s az ókorban Apolló kultuszhelye volt. Nevét gyakran kölcsönözték más tájak szépségének kiemelésére, Jókai tehát e megjelöléssel egyrészt a megkapó látványra, másrészt a benne fellelhető kulturális értékekre utalt, hiszen visszhangot vert benne a regék, a népmondák sok-sok emlékei.
Jókai a Balaton partján
Viszonylag későn, már elismert íróként jutott el először a “magyar tenger” partjára. Veszprém megye felől közelített hozzá, a tágabb tájba helyezve írta le a vidéket. Várpalota, Veszprém útjain, irtott erdők között haladt kocsija, majd Örsnél pillantotta meg “a regényes tó naptól aranyozott tükrét”, onnan tekintett át a szemközti somogyi partra. Megcsodálta a Balatont, amely “nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek”. Estére ért Balatonfüredre, ahol egyszerre otthon érezte magát. Nemrég épült ki a fürdőtelep, a park, a sétány, de volt már állandó színház, ami Jókai számára a műveltség szintjének egyik fokmérője. Megismerjük leírásából a korabeli fürdőéletet, s egy kis zivatar lefolyását is. A hely annyira meghódította, hogy 1863-tól rendszeresen ide tért vissza nyaralni, néhány év múltán telket vett, 1870-ben pedig nyaralót építtetett Füreden. Mi az, ami leginkább el-bűvöli az írót “a magyar Tempe-völgy” vidékén? Tihany a festői magaslaton álló apátsági templommal és visszhangjával, a gőzhajón tett út során az északi parton feltáruló panoráma Füred és Keszthely között: Csobánc, Badacsony, Szent Mihály-hegy. Partra szállva a legemlékezetesebb számára a keszthelyi kastély könyvtára, valamint a szekérrel tett kitérő Kisfaludy Sándor szűkebb pátriájában, Sümegen, Szigligeten.
Jókai Erdélyben
A másik kedves vidék távol esik innen. Jókai így vallott róla: “Szeretem Magyarhont, de Erdély volt mindig lelkem édes álma.” 1849-ben, a szabadságharc végnapjaiban eljutott Aradig, Erdélyt közvetlen benyomások alapján 1853 májusában kezdte igazán megismerni. A Délibáb című lapban közölte ekkor úti leveleit. “Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett Erdély fővárosában”, írta május 9-én Kolozsvárról. Írói képzelete korábban is elröpítette a Király-hágón túlra – Erdély aranykora című regénye már az előző évben megjelent -, most azonban úgy tud körültekinteni, hogy szívében és agyában rögzítheti a helyszíneket, a figurákat, a hallott históriákat. Elutazik Tordára, elviszik Enyedre -, s lapja még abban az évben közölheti A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélését -; eljut Gyulafehérvárra, a fejedelmek székvárosába, ahová azután történelmi regényeiben magával olvasói is magával viszi. Jár a Székelyföldön, megcsodálja a homoródalmási barlangot, Szent Anna tavát.
Későbbi útjainak ugyancsak megtaláljuk nyomait mind útleírásban, mind szépirodalmi alkotásaiban. A More patrio latin kifejezés kerül “regényes kóborlásairól” tudósító útirajza fölé, s arra utal vele, hogy hazai szokás szerint, a hagyományos közlekedési eszközök igénybevételével indul – 1858-ban – őszi útjára, Erdély hegyei közé; nem kényelmes vasúton, hanem rossz utakon. Hogy testi fáradtságán is érezze a valóságot, “nekiindul, hol szekéren, hol lóháton, hol gyalog, hol négykézláb… boldogabb tájakat keresni”. Végigszekerezik az Alföldön, a Kiskunságon, aztán Csongrád, Békés, Csanád és Arad megyéken át közelítenek céljukhoz. Battonya, Arad, Világos, Magyarád, Dézna érintésével jutnak el a Körös völgyébe, a Hunyad megyei Körösbányára. Az Erdélyi-érchegység útjain Brád és Miheleny után az 1256 m magas Vulkán-hegy szorosán átkelve értek Abrudbányára, ahol a színház, a hetivásár, az aranybeváltó hivatal, a hallott sok színes történet adott érdeklődésre okot az írónak. Találkozott itt még az 1849-es pusztítás jeleivel.
Közel volt még ekkor a harcok emléke, Jókai sem beszélhetett egészen nyíltan, de ismételten vissza-visszatért “az elmúlt nehéz napok” emlékeihez. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy Bem tábornok március végére egész Erdélyt megtisztította ugyan az osztrák és az orosz erőktől, de a gyulafehérvári erőd a császáriak kezén maradt, az Érchegységben pedig a román felkelőké volt a hatalom. A Jókai által elbeszéltek megértéséhez érdemes figyelembe venni, hogy a nemzetgyűlés egyik román képviselője, Ioan Dragoş Kossuth megbízásából sikerrel kecsegtető tárgyalásokat folytatott a román havasi felkelők vezetőjével, Avram Iancuval, s a május 5-i topánfalvi népgyűlésen a románok is hajlottak a békekötésre. Másnap azonban egy magyar szabadcsapat bevonult Abrudbányára, ezt a románok ellenséges cselekedetnek tekintették, megölték Dragoşt, folytatták a harcot, s a magyar haderő nem tudta legyőzni őket. Ez a háttere az itt hallott történeteknek. “Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját”, ajánlja Jókai, “felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőle a tanulságot”.
Látogatást tett Jókai Verespatakon, melyről ma annyit olvashatunk a híradásokban, s már csak ezért is érdekes számunkra minden információ, amit róla az író papírra vetett. A Gyalui-havasok alján járva elismeréssel szólt a Detonáta sziklaoszlopairól, azután Topánfalván át Vidrára indultak tovább, ahová a pompás vízesés vonzotta őket, s ahol a magányba visszavonult Avram Iancuval találkoztak. Biharban úttalan utakon haladnak, míg Rézbánya után ismét Arad megyébe térnek vissza, hogy elérjék körútjuk kiindulópontját, Déznát. Valóban regényes kóborlás részesei lehetünk az író kalauzolásával.
Tudunk, persze, Jókainak más erdélyi útjairól is, amelyek emlékeiből e kötetben csak a tordai hasadék leírását olvashatjuk, de amelyek regényeihez fontos alapanyagokat szolgáltattak. Emlékezetes volt például 1876 augusztusában Torockón, Tordán, Szamosújváron, Koltón, Nagybányán, Désen tett látogatása, amelynek hozadéka tükröződik többek között az Egy az Isten című regényének oldalain.
A XXI. századi ember rövidebb idő alatt, kényelmesebb közlekedési eszközök igénybevételével, nagyobb utakat képes bejárni, mint a maga idejében Jókai. Mégis azt gondoljuk, hogy nem helyettesíthető mással – mai társasutazással, modern útikalauzzal sem – Jókai itt olvasható tudósítása. Másfél évszázad távolából érkezik hozzánk az üzenet egy akkori embernek az akkori világról adott beszámolója által. S ez a távlat kultúrtörténeti értéket ad a személyes tapasztalatoknak, amelyek olvasása közben egy mással összetéveszthetetlen író elbeszélő művészetének hatása alá kerülünk.
