Leírás
Előhang
Félszázad! Egy lépésnyi tér a világtörténetben. De a magyar nemzet történetében egy hosszú út, olyan hosszú, mint honkereső őseinké, kik Magyarországot megalkotni jöttek.
Mi is hazát kerestünk ötven év előtt, mi is Magyarországot megalkotni jöttünk: a szabad Magyarországot.
Kerestük a szabadságot, mint egyedül boldogító hitvallást a Földön.
És megtaláltuk.
Felszabadítottuk a földet a szolgalom alól, a jobbágyot a járom alól, a szellemet a rabbilincsek alól. Ledöntöttük a válaszfalakat nemes és nem nemes között: nem úgy, hogy amazt lealáztuk volna: de úgy, hogy emezt fölemeltük.
Teremtettünk népből nemzetet.
S az újjászült nemzet csodáit mutatta fel ifjú erejének. Ötven év előtt dicsőséget szerzett a magyar névnek a harcmezőn; ötven év alatt elismerést a munka, az alkotás mezején.
A szabadság dúsgazdag talajában amilyen magasra nőtt fel nemzetünknek száldokfája, olyan mélyen verte le gyökerét.
A szabadság-fája elültetésének félszázados évfordulóját ünnepeljük ez évben.
A szabadság fájának nagy öntözés kellett: vérrel, verítékkel, keserű könnyekkel. Mert a szabadságot, hazát, nemzeti nagyságot nem adják ingyen az istenek.
Kincsekért kincseket adtunk.
De ezek a kincsek nem vesznek el soha: megmaradnak utódainknak, maguktól tovább nőnek.
Ez új korszakot alkotó év emlékeit gyűjtöttük össze e könyvben, e félszázados évfordulóra.
Ez évnek örökké fennmaradó neve a “szabadságharcz éve.”
Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira.
Dicsőség a halhatatlanoknak!
Jókai Mór
Kossuth Lajos legrégibb arczképe (Festette Eybl 1841-ben)
Kezdődik a nagyszerű idő egy daliás férfialakkal. Negyvenegyes évszám van Kossuth Lajos első képére írva. Ebben az időben már ő volt a vezér, a hír szárnyára kapta, dicsősége magasan ragyogott – már túl volt a börtönön, amelyet mint politikai fogoly, mint a pozsonyi országgyűlés követe, 1837-ben szenvedett. Próbálták megnémítani, megkérlelni és elbuktatni, kormányok, a sors és egyéb hatalmasságok elejébe állanak, hogy feltartóztassák, de Kossuth Lajos megy előre hatalmas útján, hogy betöltse hivatását mint a kor vezére, a szabadságharcz legfőbb alakja; mert vezérnek és főnek született – amint látni fogjuk.
Széchenyi István (Egykorú metszet után)
Kossuth nevezete el “a legnagyobb magyarnak.” Rettegett a szabadságharctól, bár előkészítette. Kínzó gonddal féltette nemzetét a forradalomtól és mégis, annak gyors és szükséges elkövetkezéseért a magyar nemzet legelső sorban Széchenyi Istvánnak tartozik hálával. Apa gyermeket, szerető kedvest rajongóbb és erősebb szenvedéllyel nem szeretett még, mint ahogy szerette a legnagyobb magyar a hazát. Azt a hazát, amelynek képét az akkori időben még látni is alig lehetett; a hosszú és álmos nyomorúságban, amelyben akkoriban élt, még fogalma se volt tiszta. Széchenyi megkereste, föléleszté, ölelgette és megmutatta, mi mindent kell és lehet érte tennünk, hogy mienk legyen és vele együtt mienk a jövendő.
Szerkesztették:
Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor
Bársony István, Beöthy Zsolt, Hampelné Pulszky Polyxéna, Heller Henrik, Ignotus, Inczédy László, Kazár Emil, Marczali Henrik, Mihailovich István, Mikszáth Kálmán, Sebők Zsigmond, Szilágyi Sándor, Timár Szaniszló, Varga Ottó, Voinovich Géza közreműködésével
