Leírás
Már vagy három-négy évtizede éppen olyan lappangó-rejtőzködő magánírónk Tárnok Zoltán, mint amilyen legendás elnémulónk, Ottlik Géza volt a Rákosi- és a Kádár-kor süppedékes lápvilágában.
E szellemileg és erkölcsileg redukált világban Tárnok sem csatlakozott irodalmi-politikai szekértáborokhoz, ha egyáltalán voltak ilyenek, csak csendesen baktatott előre a maga magányos csapásain, s ha tüdejéből nem fogyott ki a levegő, írt egy-két elbeszélést, kisregényt, hogy valamiképpen formába zárja a körötte élők alaktalan hétköznapjait, néma szomorúságát.
Nincs még egy prózaírónk a posztmodern előtti és utáni magyar irodalomban, aki árnyaltabban és gazdaságosabban fogalmazna, mint ő. S hogy ez mégsem keltette fel kritikusai figyelmét, nem lehet véletlen. Tárnok nem hitt a kérész-életű irodalmi divatokban, mert nem hitt abban, hogy a modern próza laboratóriumi hókuszpókuszok zsibvására csupán. Időben egymást követő eseményeket rögzítve, a hagyományos realista elbeszélőmód mintáit követve látszólag csak a puszta témaválasztásaival és a rejtett hangsúlyaival emelkedett az utóbbi évtizedek irodalmi konvenciói fölé. Pedig gyanút foghattak volna a kritikusai, hiszen mondatainak lélegzetvétele és ütemezése olyannyira magasrendű alkotói lelemény, hogy már-már a megtévesztésig emlékeztet a köznapi beszédre.
A prózaíró Tárnok Zoltán olyan varázsló, akinek nincs fehér pálca a kezében.Asztal sincs előtte, se fekete cilinder, se fehér nyúl. Nincsenek figyelemelterelő taglejtései. Nincs mögötte sötét függöny. Egyetlen eszköze van csupán: a tiszta, világosan tagolt emberi beszéd. És valami irgalmatlan ítélőerő, ahogyan a világot elénk vetíti.
Elmond olvasóinak egy köznapi történetet. Elmondja azt, hogy mi történt velünk a XX. század második felében, mi esett meg velünk, magyar alattvalókkal, magyar mellékszereplőkkel, magyar vesztesekkel e szomorkás kis országban.
Jelenkori irodalmunkban Tárnok Zoltán a magyar közérzet egyik leghitelesebb megfogalmazója. Neveket keresek, de nem találok: kivel is volna rokonítható a pályatársai közül. Talán csak az elfeledett Birkás Endre s a műveivel még közöttünk élő Mándy Iván világával vannak (vagy voltak?) érintkezési pontjai.
Szuverén művész, a mi földünkön igazából senkihez sem hasonlítható. Ha dominikai származású angol írónőnek születik, Jean Rhysnek neveznék, s a Nyugat kedvence volna. Ám magyar írónak született. Vigasztalódjunk, mást úgy-sem tehetünk: ez akkor is nemesi rangot jelent, ha a nagyvilág semmit sem tud róla.
Hornyik Miklós
