Leírás

Maczkó úr a kiállításon, Maczkó úr az Alföldön, Maczkó úr a tengeren (Budapest, 1903)

Hornyik Miklós: Mackó úr csizmahúzója

“Mackótörténeteket olvasok mostanában, magyar irodalmi és könyvnyomdai műintézetek század eleji kiadványait, egy sosem volt derűs világ hiteles krónikáit lapozom át, percekig elidőzve Mühlbeck Károly egy-egy remekszép rajzánál.
Lampel, Wodianer, Singer és Wolfner műintézeti igazgató urak értettek a mesterségükhöz, pontosan tudták, milyennek kell lennie a jó gyermekkönyvnek, Mühlbeck illusztrátor úr pedig minden mai grafikusművésznek értékes gyakorlati tanácsokkal szolgálhatna a tollhegy rendeltetésével kapcsolatban („Tedd félre, fiam, a vonalzóidat, és figyelj ide”.). Elmondhatná például nekik, hogy hogyan kell egy balatoni halászcsónakban nyugalmasan üldögélő, barátságos öreg medvét a gyerekek szeme elé varázsolni.
Mesebeli történelemkönyvként is olvashatók a régi magyar mackótörténetek. Jókai Mór és Krúdy Gyula regényeiben érzékelhetünk akkora tágasságot, amilyet Mackó úr és Horkoló sógor természetes módon birtokol: Magas-Tátra, Csorba-tó, dobsinai cseppkőbarlang, máramarosi havasok, retyezáti erdők, Lomnici-csúcs.
E lazán összefüggő történetek cselekményét vizsgálva, hamar ráeszmélhetünk arra, hogy Tányértalpú koma és Hörpentő bátya lélegzetállító viszontagságai „szárazon és vízen” nem viszontagságok igazán.
Derűs csatangolások egy otthonos világban.
Cselszövőre, persze, minden valamirevaló meseregényben szükség van, az álnok Róka Miska tehát többnyire ott vöröslik-ólálkodik Dörmögő Dömötörék közelében:
„Egyszerre berohantak a bocsok. Ahány volt, annyiképp kiabált:
– Dömci bácsi!… Hörpi bácsi!… Gyün, gyün!… Itt kullog!… Ott kullog!… Gyorsan, gyor-san, mert gyün ám! Csak úgy piroslik!”
Egy vékonydongájú sunyi róka azonban nem igazi ellenfél, s mivel dramaturgiai szem-pontból lépten-nyomon szükség van rá, félig-meddig a családhoz tartozik. Bármennyire agya-fúrt és bármennyire vörös is, ha rossz fát tesz a tűzre, Mackó úrék előbb-utóbb nyakon csípik, leporolgatják a bundáját, és istenesen eldöngetik.
Régi gyermekkönyveinkből ma is virágméz-, gyanta és erdei szamócaillat árad. Singer, Wodianer, Lampel és Wolfner műintézeti urak nem kedvelték az igazi történelem kesernyés-csípős lőporszagát. Műintézeteik házi szerzői a pákosztos macskáról, a rosszalkodó krokodil-ról és a pórul járt ördögről írták derűs történeteiket, esetleg Mackó úrék egy-egy szerencsés kimenetelű hajótöréséről.
A történelmi idő csak halvány nyomjelekben ismerhető fel Mühlbeck illusztrátor úr művészi értékű rajzain.
Közös császári és királyi hadseregünk balkáni kalandozásait az egyik legjobb magyar mackótörténet-író, Sebők Zsigmond szerzőtársa, Sas Ede (Bocs Bálint) örökítette meg, vonzó formában. Regényének címe: Tányértalpú Barnabás vitézi tettei Boszniában. E vitézi cselekedeteket is Mühlbeck Károly szövegképei örökítették meg az utókornak.
Nem tudom, miként vélekedtek a magyar mackók kalandsorozatáról a bosnyák tányértalpú komák, nem hinném azonban, hogy haragot tartanának. Gyermekkönyveink tanúsága szerint nem is volt igazi ellenségeskedés a két medvenemzet között sohasem.
Egy egészen más tárgyú, bár hasonlóképpen mozgalmas cselekményű, igen nevezetes útikönyv, a Don Quijote szerzője úgy tartotta, hogy: „Az út mindig jobb, mint a fogadók”.
E keményre kalapált mondatot a lepantói ütközet hőse, a tuniszi hadjárat résztvevője, a rabszolgaként elhurcolt, otthonától és hazájától megfosztott Cervantes fogalmazta meg, életének és írói hitvallásának foglalataként. Szavai mégis kétséget ébresztenek bennem.
Mi jobb: az út, vagy a fogadók?
A kérdés csapdát rejt.
Mackó úr, Dörmögő Dömötör és Tányértalpú koma többnyire nagy nekikészülődés után, a vidéki medvék lámpalázas örömével indulnak útnak, ám gyakran megesik velük az a furcsa-ság, hogy már félúton elkezdenek hazafelé vágyódni.
Ennek az a magyarázata, hogy Sebők Zsigmond egész mackótársasága, Cammogó sógorral, Toppantó nénivel, a bocsokkal: Zebulonnal, Pimpivel meg Dorkával és az elmaradhatatlan Róka Miskával egyetemben a békés életű, vidéki Magyarország lakói, a század eleji, gazdag Magyarországé, amelynek lakodalmasan füstölgő kéményeiről Krúdy Gyula írta a legszebb sorokat.
Mackó úrék tehát tudják azt, amit a tragikus sorsú nagy spanyol író sohasem tapasztalhatott meg: hogy nemcsak utak és fogadók, igazi otthonok is vannak valahol a világon.
Dörmögő Dömötör máramarosi földbirtokosé például helyrajzilag is pontosan megjelölt kúria: „Huszti erdő, harmadik völgy, második patak, negyedik szikla, hatodik barlang”.
Lampel Róbert igazgató úr önzetlen támogatásával Dörmögő ténsúr lélegzetállítóan kalandos utakat tesz meg „hegyen, völgyön, meg a nagy ládával”, életfolfogása azonban csöppet sem kalandos („Az út mindig jobb…”), az ő életfölfogása egyszerű, megállapodott és megingathatatlan. Körülbelül így foglalható össze: Jó dolog az utazás, de még jobb hazaérni. (Mivelhogy otthon felejtettem a csizmahúzómat.)
Hogy utak, fogadók és otthonok dolgában nem Cervantesnek, hanem Bocs Bálintnak volt igaza, erre az egyik Sas Ede-mackóregény befejezése a kétségtelen bizonyíték (Tányértalpú koma csodás kalandjai Amerikában, hajótörése és szerencsés hazaérkezése):
„…Akkor volt még nagyobb az örömük, amikor másnap virradóra a kapitány odamutatott a távol hegyek alján fehérlő városra:
– Fiume!
A haza földje annyi kalandos bolyongás után! Dehogyis próbálom meg leírni, hogy mit érzett e pillanatban Tányértalpú koma meg Horkoló sógor! Hiszen akár hiszitek, akár nem: még a bolondos Maki Matyinak is könny szökött a szemébe…”
Kogutowicz Manó földrajzi iskolai atlaszában (A Magyar Földrajzi Intézet Részvénytársaság kiadása, 1913., Budapest, V. kerület, Rudolf tér, Margit-híd pesti oldala) a haza szóban forgó földjéről, Fiuméról azt találjuk, hogy „a magyar szent korona országainak részét képező önálló kikötőváros” volt.
Kitűnően rajzolt iskolai atlaszában Kogutowicz kartográfus úr jól kivehetően föltüntette egyebek között a vegyészeti, a hajó- meg a torpedógyárat is, a kőolaj-kikötőt, a világítótornyot, a Mária Terézia hullámtörő gátat és természetesen a Baross-kikötőt is (Baross Gábor nevéhez fűződik a fiumei kikötő kiépítése), a város legfontosabb tizenkilenc épületének a helyét pedig számokkal külön megjelölte.
A nevezetesebb fiumei épületek közül csupán néhányat sorolok fel: Kormányzói Palota, Városi Színház, Császári és Királyi Tengerész-Akadémia, Magyar Királyi Kikötőhivatal, Magyar Királyi Felsőleányiskola, Magyar Királyi Fővámház, Magyar Királyi Felsőkereskedelmi Iskola, Magyar Királyi Főgimnázium. Mindenképpen említésre méltó a kevésbé királyi, de barátságos Deák Szálló is, amelyet Krúdy valószínűleg úgy keresztelt volna el, hogy: Vendégfogadó a Haza Bölcséhez.
A század eleji Fiuméban egyidejűleg tehát három magyar középiskola is működött. Télidőben bizonyára lakodalmasan füstölgő kéményekkel, hogy meg ne fázzanak a növendékek.
Az egykor önálló kikötővárost, mint tudjuk, ma Rijekának hívják, s történelmi elnevezésével együtt a magyar tengerpart is elködlött a lőporszagú történelmi időben. Többé nem a mi koronagyarmatunk.
Talán fölösleges is mondanom: nem is volna rendjén, hogy a miénk legyen. Ki-ki, birtokolja csak a maga máramarosi havasait, Lomnici-csúcsait, dobsinai cseppkőbarlangjait és huszti erdőit, azt a dörmögői világot, amely természetes jog szerint megilleti. (Ez az idő, persze, még nem következett el.) Ám ami ezen kívül esik, az már csak az utak és a fogadók fogalomkörébe tartozik. Azzal persze, hogy az államhatárok átjárhatósága egyre magától értetődőbb a modern Európában.
Tévedés azonban azt hinnünk, hogy e fontos elveket Helsinkiben ötlötték ki okos politikusok. Sok egyéb bölcs dolog mellett a határok zavartalan átjárhatósága is a mackók találmánya.
Ezért nem csodálkozom azon, hogy a bolondos Maki Matyinak könny szökött a szemébe, amikor megpillantotta a távoli hegyek alján fehérlő kikötővárost Fiumét.”
Jó dolog az utazás, de jobb hazaérni.