Jobbágy Éva Adjátok vissza a szavainkat

Tormay Cécile-t irodalmi Nobel-díjra jelölték. Meghalt, mielőtt megkaphatta volna. Majd az írónő életművét szisztematikusan kiirtották az irodalomból. 

De egyszer eljön az igazság pillanata. Tormay Cécile áldozata árán, az ő sorsán és a neki osztott szerepen át látható meg, mi történik nemzeti íróinkkal. Tanulunk-e a „negyedik T” esetéből? Akarunk-e – mint Klebelsberg Napkelet folyóirata – új szellemi honfoglalók lenni a saját iskoláinkban és templomainkban? És akarjuk-e tudni, mi minden olvasható a Nyugat folyóiratban, és másutt, amit előlünk eltitkoltak? Például azt a sok cikket, ami épp Tormay Cécile írói nagyságát emeli ki? 

Fontos-e – kérdi a fiatal –, mit írtak száz éve? S aki beleolvas, rájön, hogy igen. Amit anno Tormay leírt, az mindannyiunkkal történt! Az a múlt a miénk. És megtörténhet újra. Az ősök segítő karjába kapaszkodva maradhatunk meg, messze időkön és kietlen tereken át.  Jegyezzük hát meg: a Tormay Cécile per nincs lezárva. Egyik magyar hősé sem, mert naponta koholnak ellenük régi és új vádakat. Fizetnek új Júdásoknak. Nincs bíróság már, rajtunk a sor! Mert a szellemi hagyaték még megvan. 

Merünk-e előítéletmentesen olvasni, gondolkodni, befejezni az írónő meggyalázott és megharcolt életét? Meg a sorstársaiét? Hát a sajátunkét? Merjük-e olvasni Kösztler, Orwell, Szolzsenyicin vagy Tormay megrázó írásait? Hisszük-e még, hogy az irodalom segít ráébredni az igazságra?