Gilgames és Enkidu

„Aki a mélységet látta”– ez a Gilgames eposz sumér címe. Gilgames, „aki építette a körülvédett Uruk falait”, a sumér-akkád eposz hőse leszáll az alvilágba, hogy onnan visszatérve még jobban tisztelje, becsülje az életet, annak örömeit.

„Ki jó dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” – szól a magyar népdal, s mintha csak róla szólna. A népdal szövegét még csak-csak – ám már ebben sem vagyok biztos – az emberiség első eposzát nem igen ismerik az emberek. Pedig Uruk város királyának sorsa, küzdelme, majd barátsága ellentétével, a háborítatlan természetet megjelenítő Enkiduval, a ma emberének is élménnyel, tanulsággal szolgál. No meg a többiek, a Mahábhárata, az Iliász és az Odüsszeia vagy éppen a Kalevala – a gyönyörűség és az emberismeret kimeríthetetlen tárházai… lennének, ha élnénk is velük!

Biztos vagyok benne, hogy a több ezer éves kultúra és emberi tapasztalat széleskörű megismertetésére indította útjára Kelemen Ágnes az „Ősi mesék” sorozatot, kezdve a legősibbel, a „Gilgames és Enkidu” című ötezer éves mesével. A „7-től 777 éves korú olvasóknak” ajánlott könyvecske szövegét s illusztrációit is Kelemen Ágnes jegyzi (Pytheas 2011). A harmincnégy oldalas kötet páros számú oldalán szöveg, minden páratlanon színes illusztráció látható. Mindkettő ihletett, magas színvonalú. A jól sikerült gyermekekre mondják, hogy azokat az Isten is jókedvében teremtette. Meg vagyunk győződve, hogy a Gilgames és Enkidu c. all round mesekötet Kelemen Ágnes legjobb kedvének szülötte. Nézeti, olvasatja magát 7-től 777 évesig.

A maga természetességében jelenik meg előttünk Gilgames, a népét Uruk városfalának építésére hajszoló uralkodó. Majd a pandanjaként megteremtett vad Enkidu, akit a mai fantázia leginkább Edgar Rice Burroughs amerikai írónak az 1912-ben megjelent „Tarzan, a majomember”-éhez tud hasonlítani. A „templomi lányt” nem mi, hanem a vad Enkidu „ismeri meg”, aki ezzel a „megismeréssel” indul el az akart-nem akart civilizálódás útján. Uruk városában Enkidu előbb megküzd az érte küldő Gilgamessel. Eldöntetlen csatájuk örök szövetség megkötésével zárul. Útra kelünk a két hőssel, „a messzi cédrusok hegyére hágunk, istenek honába, hogy megöljük Humbabát az óriás szörnyet, kit a cédrusok őrzőjének Enlil isten rendelt”. Szembesülünk az Égi bikával, majd a Sötétség Háza fogad be egy kis időre. Az emberből istenné lett Út-napistim-től az örök élet reményében a rejtett tudás felől érdeklődünk, és még sorolhatnánk.

Enkidut elragadja az Alvilág. Az ő szellemét megidéző Gilgamesnek – Kelemen Ágnes kiemelésében – Enkidu így üzen: „Gilgames barátom, az örök életet, mit úgy kerestél, soha meg nem leled. Az istenek az ember sorsául a halált rendelték, az örök életet megtartják maguknak. De tudd meg, messze ott a sötétség, hol dúsan áramlik a fény. Éjjeled s nappalod örömünnep legyen, éjjel s nappal táncolj, ujjong. Kedvesed mosolyára ébredj, hűs forrásvíz incselkedjen veled, magadra ragyogó gyolcsot ölts, s tekints hálával a kezed után nyújtózó gyermekre!”

A talmi értékek bűvöletében élve bizony elkél a mindennapok megbecsülése. Még az önsorsrontó költő szerint is így van ez, ”mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ágbogán”.

Létbizalom. Kevésbé költőien e fogalomba sűríthető az üzenet. A Bizalom c. művében Francis Fukuyama így fogalmaz: „Az alacsony bizalomszintű társadalmak mindenért drágán fizetnek.” Mi ne tudnánk…?!

Ám irányítsuk figyelmünket Enkidu szellemének végső ajánlására: „s tekints hálával a kezed után nyújtózó gyermekre!” Hogy is van ez? Nem a gyermek a háláját hangsúlyozza a szülő felé, hanem a szülőjét a feléje bizalommal nyújtózó gyermek irányában?!

Elgondolkoztató. A kisgyermek bizalma – feltétlen. S minden feltétlen bizalom kulcsszava a szeretet. Ötezer évvel ezelőtt végül ezt, a szeretetet kapta élet-útravalóul Gilgames.

S kaphat más igaz üzenetet Gilgames ma?!