A könyvkészítés rövid története
Gutenbergről és nyomdagépéről mindannyian hallottunk, de vajon tudjuk-e azt is, hogy mi az a kefelevonat, a kiadói kötés, a vágatlan nyomdai ív? Rövid írásunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ és adunk ízelítőt a könyvkészítés, könyvnyomtatás történetéből.
Kezdetben vala a barlangrajz…, na jó ennyire azért még se kezdjük a kályhától, ezt a részletességet hagyjuk meg a történészeknek. A história számunkra – ha eltekintünk a középkor misztikus romantikájától – Johannes Gutenberg korszakalkotó találmányától válik igazán érdekessé, hiszen az ő gépe az őse mindannak, amit ma nyomdászatnak nevezünk. Az ötvösmesterből nyomdásszá avanzsált Gutenberg lefektette a könyvkészítés tömeggyártásának alapjait. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy ez a nyomdagép ontotta volna magából a kész kiadványokat. Egy – egy könyv elkészítése még így hosszú időt vett igénybe, de a kézzel írt, rajzolt kódexekhez viszonyítva hihetetlenül gyors eljárásnak számított.
Ebből nőtt ki aztán a ma ismert könyvkészítés folyamata, rendszere, felépítése. Ma már fel sem merül bennünk, hogy a nyomda és a kiadó ugyanaz a cég, pedig valamikor a kettő nem vált el egymástól. A nyomda volt a könyvkiadó, de úgy is mondhatjuk, hogy a kiadó maga volt a nyomda. A szerző, ha a műve elkészült elballagott egy nyomdába és megállapodott annak tulajdonosával az anyagi feltételekről, a könyv formájáról és kötésmódjáról.
A nyomda tulajdonosa maga is dolgozott a műhelyében, tulajdonképpen ő töltötte be a nyomdász, a nyomdamester szerepét, munkáját egyedül, vagy legfeljebb egy-két segéddel látta el. Mikor a kéziratból elkészültek az első nyomtatott példányok, a szerzőnek adott egy úgynevezett kefelevonatot (kiszedett szöveg nyers nyomdai levonata). De vajon mit jelent ez a szó? Nem mást, mint az ólomszedés hasábjairól korrektúra (javítás) céljából készült gyors, egyszínű próbanyomatot. Nevét az eljárásról kapta. A nyomdász a kézzel írt szerzői kézirat alapján az ólombetűkből összeállította, kiszedte a szöveget, majd ráterítette a jó nedvszívó képességű előre bevizezett és felfestékezett papírlapokat, amelyeket kefével ráütögetett a szedésre. Az elnevezés tehát innen ered, de szokták még kiszedésként, vagy hasáblevonatként is emlegetni.
Szerkesztők, korrektorok, tördelők ekkor még egyáltalán nem léteztek – ezeket a szakmákat majd a technikai fejlődés hívja életre –, így a kefelevonatot a szerzőnek kellett átbogarásznia és a hibákat kiszűrnie. Ha ez megtörtént a nyomda a hibákat kijavította, majd a kész könyvet, kiadói kötésben, gyakran vágatlanul átadta a szerzőnek. Ezek a szavak megint csak némi magyarázatra szorulnak, hiszen ezekkel a megjelenési formákkal manapság nem találkozunk. A vágatlan, kiadói kötés a könyvkészítés régmúltjában volt divatos. A kinyomtatott íveket –meghajtották ugyan, de nem vágták fel. Az így kapott könyv oldalakat nagyon egyszerű kartonborítóba kötötték, amelyen többnyire csak a szerző nevét és a mű címét tüntették fel. Az így készített könyvekhez szemtelenül olcsón lehetett hozzájutni. A vásárló hazavitte a portékát és otthon egy papírvágó késsel, felvágta magának, hogy el tudja olvasni. Ha tetszett neki az írás és szerette volna megtartani, elvitte kedvenc könyvkötő műhelyébe és ott olyan módon, olyan borítóval kötette be, amilyenre csak vágyott. Századunkban ezt az eljárást már nem lehet alkalmazni, csak az antikváriusok és a könyvgyűjtők tekintik komoly értéket képviselő különlegességnek. Az is igen csak szokatlan lenne, hogy egy könyv hemzseg a hibáktól. Persze hibátlan könyv nincs és nem is lehet, ez a könyv készítés sajátossága, de Gutenberg korában a mainál jóval magasabb hibaszázalékkal dolgoztak. A problémát hibajegyzék készítésével orvosolták, amelyet a könyv végére kötöttek be. Az ilyen hibákból számtalan kedves anekdota született, ebből az egyiket idézzük most ide.
Egyszer a neves műfordító és drámaíró Csiky Gergely egy francia művet fordított. Mindent nagy gondossággal ellenőrzött, barátainak büszkén ajánlotta, hogy egy aranyt fizet minden benne maradt szedéshibáért. Nem akadt jelentkező. Este leült nézegetni a könyvet és a borítón ezt olvassa: ORDÍTOTTA CSÍKY GERGELY. Később kiderült, hogy a nyomógépben letört az F betű.
A könyvkészítés technikai fejlődésének eredményeként a nyomda és a kiadó külön vált, mivel két külön tevékenységi kört öleltek/ölelnek fel. Röviden úgy lehet fogalmazni, hogy a nyomda a gyártásért felelt – és felel most is –, a könyvkiadó pedig a nyers kéziratból, nyomdai kéziratot készít, melyből végül létrejön a kész könyv. Míg korábban a nyomda tárgyalt a szerzővel, ez a feladat mára, a kiadóra hárul, mint ahogy a tördelés, a levonat (ami most már nem kefe) javítása, ellenőrzése és megannyi más, apró, de nélkülözhetetlen munkafázis is. Két egymással szorosan összefüggő, de még is eltérő hivatás jött létre, melyek együtt bábáskodtak más szakmák megszületésénél. Nem Gutenberg volt az egyetlen, aki találmányával az egykor ritkaságnak és nagy kincsnek számító, méregdrága kódexeket a tömeggyártás irányába terelte.
Történetünk következő állomásaként meg kell emlékeznünk Christopher Sholesról, aki 190 évvel ezelőtt tökélyre fejlesztette az írógépet. Miután a Remington Standard gyár futószalagjairól legördültek az első írógépek, a kiadók többé már nem fogadták be a kézzel írt kéziratokat. Azokat bizony meghatározott szabványok alapján gépelve kellett benyújtani, így adva a világnak a gépíró foglalkozást.
Rejtő Jenő csak ceruzával írt, és gépírónőjének, akitől megkövetelte, hogy szépen öltözködjön, általában éjszaka diktált. Munkaközben tilos volt nevetni a regényein.
Kicsit több mint két emberöltő múltán a digitális forradalom néhány év alatt sarkaiból forgatta ki a szigorú szabályok mentén működő könyvkészítés folyamatát, elhozva a totális szabadság rendetlenségét, mely óriási előnyei mellett, pótolhatatlan veszteségeket is eredményezett ebben a rendkívül szép szakmában.
