A doberdói fennsíkon 2. – Részlet a Bakanapló c. könyvből
Ahogy ígértük, íme a naplórészlet folytatása. Az első részletet itt találja: A doberdói fennsíkon 1.
Farkas János: BAKANAPLÓ 1881 – 1918.
Gyermekkoromtól az első világháború végéig
Részlet a naplóból
A doberdói fennsíkon 2.
„Novelo, 1915. július 11. Ágyúdörgés riaszt fel álmomból. Felugrom a szűk fedezék keskeny földpadmalyáról és elszorult szívvel hallgatom a félelmetes ágyúdörgést. Tehát itt vagyok a doberdói-fennsíkon, ahol ágyúdörgés a szegény baka ébresztője. Az emberek már mind talpon vannak, de a fedezékből még a fejünket sem dughatjuk ki, mert nyomban ránk tüzelnek. Így csak a lőréseken lesünk ki, és ha véletlenül észreveszünk odaát egy mozgó alakot, rögtön rátüzelünk, és mindegyik erősen állítja, hogy az ő lövése talált. De később olyan eszeveszett ágyútűz kerekedik, hogy elmegy a kedvünk a vadászattól. Állásaink a Monte San Michelétől kissé délnyugatra az ú. n. Poazzi-Rubbia szakaszon, éppen Castelnuovó előtt húzódnak végig a karsztos fennsík szélénél. Tőlünk balra a 46-os közös bakák, jobbra meg a 17-es honvédek állnak. Gyönyörű kilátásunk van az Isonzó völgyébe. A folyón túl a messze elnyúló síkságon számos kisebb nagyobb várost, falut és azon túl meg a végtelen tengert látjuk a láthatárral egybefolyni. Sőt egész tiszta időben, jó távcsővel még a lagúnák szélén lévő, Gradó fürdőtelep körvonalait is kivehetjük. Az olaszok árkai öt-hatszáz lépésnyire lehetnek velünk szemben. Tiszta időben minden mozdulatukat jól látjuk, viszont ők is minket.
Az előttünk elterülő vidék szinte lenyűgözően szép, de nem tudunk az elénk táruló panorámában gyönyörködni, mert az olaszok rémesen ágyúznak. Ez már valóságos muníció pazarlás. Megfigyeljük, hogy egy teljesen kopár területre, ahol katonának, vagy lövészároknak még nyoma sincs, huszonöt, harminc gránát is levágódik egymás után. A mi tüzéreink csak szórványosan felelgetnek vissza. Itt teljesen az éjszakai életre kell berendezkednünk. Nappal dermedt tétlenségre vagyunk kárhoztatva. Enni egész nap nem kapunk. Ezt még csak kibírnánk, de a szomjúság miatt nagyon sokat szenvedünk, a forró, száraz levegőben. Egész nap nem jutunk egy korty vízhez és mivel legutóbb csak tegnap délután Oppachia seloban kaptunk vizet, így több mint huszonnégy óra óta szomjazunk. Estefelé már sehogy sem bírjuk a kínzó szomjúságot. Sohasem hittem volna mily kínos gyötrelem a szomjúság, de itt ezt is megtanuljuk. Végül nem törődve a tilalommal, se veszéllyel, szakaszonként három önként jelentkező ember összeszedi a kulacsokat és amint bealkonyodik, elindulnak vízért.
Egész nap szakadatlanul dörögnek az ágyúk, de este kilenc óra tájban olyan rettenetessé fokozódik az ágyuk bömbölése, aminek méltó kifejezésére már megfelelő szavakat sem találok. Harminc, negyven gránát vágódik le egyszerre fedezékeink közelében. Felettünk meg a srapnelek csattannak, sivítanak tucatjával. Tűz és láng szökőkutak szökkennek fel a földből, olyan iszonyatos dörgéssel, hogy még a szívverésünk is majd eláll. Kődarabok és a szétrobbant lövedékek vasrepeszei süvítenek, berregnek körülöttünk. Világító rakéták ívelnek felfelé, fényszórók sugarai keresztezik egymást és mi zúgó fejjel, szomjúságtól tikkadt ajakkal lesünk, figyelünk a lőrésen át a sötét éjszakába. Éjfél felé jár az idő, mire egy kicsit lecsendesedik a pokoli zaj. Fejünk szédül, fülünk zúg, mintha lerészegedtünk volna. Ráadásul az elviselhetetlenül kínos szomjúság. Vízhordó embereinkről semmi hír. A fogyó hold is előbukkan olykor, a kelet felé rohanó felhők közül, egy-két percre halványan bevilágítva az előttünk elterülő tájat és az Isonzó ezüstszínben csillogó vízét. A szomjúságtól gyötrődő mohó ember epekedésével nézzük a nem messze folyó vizet, amely most mérhetetlen távolságban van tőlünk. Végre megérkeznek vízhordó embereink. Hozzák a drága vizet. Nagyon drága ez a víz, mert vízhordó embereink közül egyet agyonsújtott és kettőt súlyosan megsebesített egy közelükben lecsapódó gránát. Savanyított vizet kapunk, de keveset, mert félliteres kulacsunk sem telik meg. Az emberek egy hajtásra, szinte állatias mohósággal isszák ki és sóvárogva néznek körül, ha netán még jutna egy kortyra való. Ily hosszú szomjúság után, ez a pár deci víz alig több a semminél. Két órakor éjjel megérkezik az ebéd.
A szakácsok közül is megsebesült egy, de a lovak csodálatos módon sértetlenek maradtak. Azért késtek meg ennyire, mert nem tudtak jönni a szakadatlan ágyútűzben. Húslevest, kenyeret, egy darab szalonnát, feketekávét és egy kulacs vizet kapunk. Még most is eldördül egy-egy ágyú, a puskagolyók is sziszegnek a fedezékek körül, de ez már nem zavarja meg az étel kiosztását. Hajnali három óra van mire a „menázsi” kiosztással elkészülünk. Tovább már nem törődök semmivel. A kimerültségtől szinte félájultan roskadok le fedezékem földpadmalyára. Az első nap szerencsésen eltelt a doberdói fennsíkon. Vajon milyen lesz a többi? ”…
A könyv megvásárolható honlapunkon:
