A doberdói fennsíkon 1. – Részlet a Bakanapló c. könyvből

Farkas János: BAKANAPLÓ
1881 – 1918.
Gyermekkoromtól az első világháború végéig

Hiába olvastunk már rengeteg, jó háborús könyvet, láttunk fantasztikusan fotózott, hatásos mozifilmet a témában, Farkas János szakaszvezető sorait olvasva a doberdói ütközetekről, bizony beleborzongunk az események iszonyatába.

Farkas János – bár fodrászmester volt – mégis egy író láttató erejével festi le számunkra az első világháború harctereit és harci eseményeit, az ágyúzott falvakból és városokból menekülő családokat, akik utolsó szalmaszálként az ott elvonuló katonákba kapaszkodnak, segítséget kérve tőlük, és akikért ők nem tehetnek semmit.

Végigkísérhetjük őt a különböző hadszíntereken; az orosz harctéren tartalékban, a tűzvonal mögött ássák a lövészárkokat, majd az első vonalban, a Korumko hegység déli részén folytatnak lövészárokharcokat. A weretyszowi ütközet után Galíciában küzdenek az oroszok ellen, azután Isonzo, Tarvis és a Krn-i hegycsúcs következik…

Farkas János a magyar bakáról

„A borzalmak között a legmeghatóbb és igazán jellemző a becsületes, hű, magyar szellemre, hogy a hullák, rémesen hörgő, jajgató sebesültek rommá lőtt fedezékek között is ott állnak hűségesen, rendületlenül a figyelőőrszemek. Becsületesen, éberen őrködve, hogy az ellenség erősen megtört állásainkban rajta ne üthessen a kimerültségtől kábultan alvó emberekre. Ez a magyar baka! A becsület, a hűség és a kötelességtudás mintaképe. Nem ismer sem félelmet, sem fáradságot, ha parancsot kell teljesíteni. Inkább belepusztul, de felállítási helyét nem hagyja el. Egyetlen egy esetre sem emlékezem, hogy a rémesen nehéz órákban lett volna olyan, aki sebesülés nélkül elhagyta volna a helyét. Pedig nekünk magyaroknak semmi érdekünk sem fűződik ehhez a háborúhoz. A napi létszám megállapítás után elkészül a legszomorúbb névjegyzék, amit valaha írtam. Az elesettek névsora. A Mindenható adjon nekik örök nyugodalmat. Kötelességüknek hűen eleget tettek. Meghaltak a magyar zászló becsületéért idegen földön, idegen érdekért. Hősök, vitézek voltak egytől-egyig!”

 

Részlet a naplóból
A doberdói fennsíkon

„Novelo, 1915. július 10. Reggel hét óráig zavartalanul pihenünk. Ki tudja mikor lesz megint pihenésünk? Soknak közülünk ez volt a legutolsó nyugodt éjszakája. Most már tudjuk hová megyünk. Ami eddig volt, az mind csak háborúsdi, nehéz harcászati gyakorlat. Most megyünk az igazi borzalmakba, a földre idézett pokolba. Tudja ezt mindegyik, de nem beszél róla senki, csak az arcok szokatlan komolysága árulja el az emberek lelkében viharzó sötét sejtelmeket. Délelőtt zsoldfizetés, kenyér és borkiosztás, majd a század létszámának pontos megállapítása. Ezzel eltelik majdnem az egész délelőtt. Délben jó ebédet kapunk. Húslevest, marhahúst, és amiben már régen nem volt részünk, főzeléket is. Még egy kis ebéd utáni pihenőre is jut idő. Két órakor elrendelik a sorakozást és mindjárt indulunk. Tikkasztó forrón tűz a nap. A vidék kétségbeejtően kopár. Imitt-amott alacsony, düledező kőkerítésekkel szegélyezett termőföldek az út mentén. Az országúton vastagon fekszik a finom, fehér porréteg. Rengeteg sok jármű közlekedik az úton és olyan hatalmas porfelhőket vernek fel, hogy alig látjuk egymást. Munkásosztagok, cammogó málhás lovak jönnek velünk szembe. Néhol a fák alatt leplezett tüzérségi lőszerraktárak. Majd meg egy hatalmas, sárga színű léggömböt látunk a levegőben mozdulatlanul. Ez a nehéz tüzérség megfigyelő, kötött léggömbje. Minket mindezek között leginkább a feltűnően sok vöröskeresztes sebesült szállító autók érdekelnek. Akiket ezeken szállítanak, azoknak már jó, túlestek ezen a nehéz lelkiállapoton, amelyben most mi vagyunk. De hátha szétszaggatott, véres testtel viszik őket hátra, kínok között meghalni, vagy örök nyomoréknak?…

Kostonjevicán át öt órakor Oppaciechia-selora érünk. Ebbe a városba már belőttek az olasz tüzérek, mert a házak közül sok megrongálódott és a templom tornya is csonkán mered az égnek. Errefelé már mindenütt nagy a vízhiány. Szuronyos tábori csendőrök őrzik a városka egyetlen, élvezhető vizű vízgyűjtőjét és valóságos közelharc folyik körülötte egy kulacs vízért. Rövid pihenő után tovább megyünk és este hét órakor a Vallona völgyében, Paljkiecnél, egy sziklás völgyben megpihenünk. Az emberek hátizsákostól együtt dőlnek le jobbra-balra. Valamennyi szótalan, mogorva. A hegyek mögül erősen idehallik a rengeteg ágyú szakadatlan, tompa dübörgése. Már nagyon közel járunk a tűzhöz, még a pipa, cigaretta se igen ízlik az embereknek. Csak szótlanul, mélyen elgondolkozva merednek maguk elé. Valami kínos, rossz sejtelem nyűgöz le mindnyájunkat, amitől nem bírunk szabadulni. Most már vágyódva gondolunk vissza a legutóbbi, rossznak hitt, de nagyon nyugodt helyünkre, odafent a Kro-i havasokon. Mikor teljesen besötétedik, felcihelődünk és csendesen ballagunk a köves, göröngyös utakon a doberdói fennsík felé a tűzvonalban.

Lassan, vontatottan haladunk, majdnem minden öt percben megállunk. Tíz óra után felérünk Doberdóra és egy dombtetőről beláthatjuk az egész terepet, a doberdói fennsíkot és az Isonzó völgyét. Koromsötét éjszaka van. Sötét viharfelhők gyülekeznek felettünk. Megilletődve nézünk körül. Olyan látvány tárul szemünk elé, amit nem lehet elfelejteni. Amerre csak nézünk, sűrűn villannak az ágyúk, megszakítás nélkül félelmetes dörgéssel. Hol itt, hol ott tűzláng szökken fel a lecsapódó gránátok nyomában és néhány pillanat múlva szörnyű dörrenés követi a felvillanó tűzlángot, túlharsogva az ágyúk szakadatlan bömbölését. A puskák ezrei ropognak végig a beláthatatlan sötétségben. A közelebb eső géppuskák éles kattogása kihallik az egybefolyó puskaropogásból, de a távolabbi géppuskák kelepelésszerű hangja már belevész a fülsiketítő, rémes csatazajba. Világító pisztolyok különféle színű rakétalövedékei röppennek fel a sötét ég felé, majd fáradt lassúsággal ereszkednek alá. Óriási fényszórók kutatják végig a fekete égboltot. Végtelen hosszú, nyílegyenes, folyton szélesbedő sávjuk ide-oda cikázik, majd hirtelen megáll egy helyben reszketve és hirtelen eltűnik. De tüstént felvillan a másik, a harmadik és egymást keresztezve furakodnak bele a végtelen fekete éjszakába. Hogy a pokoli hangverseny teljes legyen, villámok cikáznak, végig hasítva a sötét látóhatárt. Dörög az ég, mintha még odafent a felhők között is ágyúütegek lennének felállítva. Mellettünk hosszú sorban, sötét árnyként cammognak a málhás lovak. A sebesült szállítók hordágyakat cipelnek. Beszédet alig hallani, mintha mindenki megnémult volna. Csak a hordágyakon fekvő, sátorlappal letakart, súlyos sebesültek panaszos nyöszörgéseit halljuk.

– Ez hát az a híres Doberdó? Ide jöttünk mi is és nemsokára nekünk is be kell menni ebbe a pokolba, ahol most a halál tartja szörnyű orgiáját. Az emberek szótlanul, megdöbbenve nézik az elébük táruló borzalmas körképet. Csak arra rezzennek fel, amikor felhangzik a félig halk vezényszó: – Harmadik század fel! … Pipákat, cigarettákat kioltani! … Első szakasz indulj! – Nem látni semmit, csak a fegyverek, szuronyok zörgése jelzi, amint az emberek felcihelődnek. A század eleje megindul, a többi ballag utána hosszú libasorban. Éjjel egy órakor megérkezünk a század számára kijelölt állásokhoz. A 74-es közös bakákat váltjuk le. Mint ők mondják, nem rossz hely, eddig még egy gránát sem érte a fedezékeket, csak nappal ne mutogassuk magunkat. Megköszönjük a jó tanácsot, elbúcsúzunk tőlük és megkezdjük az elhelyezkedést a fedezékekben. A fedezékek szűkek és kényelmetlenek, de elég tömören vannak megépítve és srapnel tetőkkel ellátva. Az esőtől mindenesetre védve leszünk, ha közben be nem lyukasztja a tetejét egy-két gránát. Mialatt elhelyezkedünk, lassan elcsendesül a harctér, de mire a század minden embere elhelyezkedik, keleten már erősen pirkad a hajnal. Aki nincs figyelő őrszolgálatban lepihenhet.”…

 

Olvassa el a következő részt is: Bakanapló 2. részlet

A könyv megvásárolható honlapunkon: Farkas János Bakanapló