Húsvét Hétfő
T. Túri Gábor írása
… emlékszem, hogy mennyire izgatott voltam, mint 10 éves fiúcska, a húsvét hétfőkön. Hogy vártam, hogy végre eljöjjön, és mehessek locsolni! Locsolni a LÁNYOKAT…, kicsiket és nagyokat. Azokat is akikhez különben, talán máskor belépésem sem lehetett volna…, mert ők engem kisfiúnak, éretlen csenevésznek tartottak.
De ma, ezen a hétfői napon, mindennek semmi akadálya sem volt.
Korán reggel keltem fel, „szép ruhát“ vettem fel, elkértem édesanyámtól a legjobb kölnijét és már mentem is az utamra… Dél-Buda kertvárosának, Budafoknak a zeg-zúgos utcáit bejárni. A kishúgom, pedig otthon maradt és várt… Várta a locsolókat… az ő locsolóit.
A locsolós házbn a ház népe fogadott. Mind együtt. Nem emlékszem egyetlen egy alkalomra sem, hogy ez ne így lett volna… Miután a ház nőtagjait mind meglocsoltam, vagy meglocsoltuk, mert a fiúk gyakran kisebb csoportokba verődve mentek egyik háztól a másikig, tehát miután meglocsoltuk a lányokat, leültettek bennünket a szépen megterített asztalhoz. Itt megint csak azt mondhatom, hogy nem emlékszem egyetlen olyan meglátogatott házra sem, ahol ne lett volna egy fehér abrosszal leterített kisebb vagy nagyobb asztal, amin sütemények, sonka, tojás, kenyér bor, pálinka, tojás- vagy likőr ne lett volna…
Most is fülembe cseng elhunyt édesanyám szava, aki gyermekkorom húsvét hétfőinek reggelein ezekkel a szavakkal engedett el hazulról:
‐ Ne egyél túl sokat fiam és főleg ne igyál, mert rosszul leszel…
De mi fiúk mégis ettünk… Az első házaknál szinte versenyeztünk egymással, hogy a legjobb falatok nekünk jussanak…
Aztán a házigazda, „jó magyar szokás“ szerint kajánul megkérdezte ‐ Kértek valamit inni is fiúk ? – természetesen mi rögtön rávágtuk az „igent. Miért is ne… hiszen mi „nagyoknak“ éreztük magunkat.
Így ment ez egész délelőtt, ameddig ezt bírta a gyomrunk és a fejünk… Időnként én hazaszaladtam és a húgomnak „leadtam“ a trófeáimból, amelyet locsolás után kaptam. A pirostojásból és a festett tojásokból és nem utolsó sorban abból az „aprópénzből“, amit ezen a napon a kisebb fiúk kaptak a háziaktól ajándékba… egy-két Forintocska volt ez házanként, de mégis ez nekünk akkoriban nagyon sok pénznek tűnt ám … Ebből aztán Éva húgom ajándékozta tovább az ő locsolóit… Így ment ez körbe-körbe a testvérek között.
Aztán teltek az évek és a kisfiúkból kamaszok lettek, akik már igencsak kacsingattak a lányokra… Így a húsvét hétfői locsolás ekkor már sokszor egy kis udvarlással, bókolással is felért… Ezt mi fiúk, sokszor a végsőkig ki is élveztük… Persze csak akkor, ha a családfő ezzel egyetértett és beengedett bennünket… Mert ilyenkor már bizony „korán“, hét- fél nyolc felé mentünk látogatni…
Az apa tehát halkan beengedett bennünket és cinkosan a kezünkbe nyomott egy pohár vizet (vagy én emlékszem egy nagyobb lány esetére, amikor a papa egy szódásüveget adott a kezembe), azzal bementünk a még alvó lány szobájába, hirtelen felrántottuk a takaróját, és usgyi rá a vizet a meztelen fenekére…
Kell-e ennél több egy fiatal kamasznak!?!
Aztán szaladtunk is ki a szobából, mert ott röpült felénk ám minden, ami csak a lány keze ügyébe került…
Amíg a mama vigasztalta a lányát, addig mi fiúk, az édesapával kimentünk a verandára és nagyokat nevetve ittunk egy pálinkát a lánya egészségére… Majd végül mentünk tovább, az újabb kalandok felé…
Aztán mindebből a locsolásból, mire megvénülünk, megmarad a tisztelet és az udvarias látogatás a hölgy ismerősök felé, akit vagy akiket ezen a napon még meg-meglátogatunk… megkóstoljuk a süteményét, egy kicsit elbeszélgetünk a háziakkal… aztán megy tovább az élet, amelyet egy pár nap erejéig színessé tett a húsvét varázsa…
De miért is locsolunk mi ezen a napon? Honnan ered ez a szokás?
Ennek megválaszolására ezer évekkel kell visszamennünk a mi Kárpát-medencénk és az Ős-Európa szokásvilágába… Az ami Európában már hosszú-hosszú ideje kihalt, az még nálunk, itt a Kárpátok karéjától védve tovább éli az életét. Tudomásom szerint már csak mi vagyunk itt Európában az egyetlen nép, amely ennek az ősi világnak ezt a szokását őrzi.
Vissza kell mennünk legalább a keltákig. Ez az ősi nép, az írás szent tilalma miatt nem hagyott ránk írásos emléket, de annál több kultúrleletet és leírásokat a régi görög-római íróktól.
Itt találkozunk, például a hires Gundestrup-i üst vizsgálata során, a szarvas “koronát” , vagyis agancsot viselő, Bál istennel. Ugyanez a Bál istenhit volt ezer évekkel ezelőtt a Kárpát-medence istenhite is. Ugyanis a régi egyházi iratok és történelmi feljegyzések arról tudósítanak, hogy (legalábbis részben) a magyarok is..
BÁL-vány imádók voltak…
Amikor manapság Nyugat-Európából a Valentin-Tag, a Valentin-Day, vagyis a Bálint-nap szokása ismét visszatért hazánkba, nem is sejtjük, hogy ennek értelmét csakis és egyedül a mi nyelvünkkel tudjuk megfejteni.
A kelta üstön látható Cernunnos-Bál, a szaporodás, a szexualitás, vagyis a termékenység istene volt. Tehát tavasszal, az ő erejével tér ismét erő a rügyező fákba, az életre kelő rovarokban, a madarak tavaszi csicsergésében és az emberek szerelmében is…
Az Európa szerte található BÁLVÁNY-kövek , a BÁL-kövek a FÁL-kövek (pl. Írország Tarai domb) állításának szokása, szintén a megtermékenyítő erőt jelképezték az akkori embereknek. Ezek a Fal-kövek voltak az un. FAL-likus kövek, amelyek a FAL-lost szimbolizálták… Ebből a Bál vagy Vál szóból jött létre a középkori európai irodalom szerelmes lovagjának…
VAL-entin-nek a neve is.
Ez a VAL-ENT-in a szerelmével ajándékozta meg az arra érdemeseket… Amely tette megint csakis magyarul értelmezhető, mert amit ő tett, az ÖNTÖ-zés volt, a “mag-erő öntözése”. Így ezt a nevében meg is találjuk, mert ő a BÁL-ÖNTő istenség, aki öntöz, vagyis megtermékenyít.
A BÁL szó pedig a BÁJ, a BÁJ-olás értelmet rejti magában, amivel a másik nemet szerelemre…
BÁJ-oljuk…
Európában, mint írtam, ennek az öntözésnek (locsolásnak) a szokása, ki tudja miért, már csak hazánkban él…
Tehát a szerelem bájával való életre öntözés (a megtermékenyítés) van jelen a mi húsvéti locsolási rítusunkban… A pete, a női pete megöntözése, amihez, hogy ez megtörténhessen, a megöntözött nő, a piros tojást – a pete szimbólumát – nyújtja át viszonzásként a “lovagjának”…
És ezzel megindul az a misztérium, amit mi ÉLET-nek nevezünk.
Hogy ez a a megtermékenyítő öntözést jelentő ENTEN, valóban a mi nyelvünk szava, azt bizonyítja a magyarral rokon, summér nép eposza, a Gilgames-eposz (a Galgamács-eposz) is, ahol ENTEN isten EMESH-nek(!) a testvére.
Énlil isten így szól Emeshhez, ebben a több ezer éves eposzban:
„ ….(bátyád) ENTEN az egész föld számára életet adó víznek a tudója (vagy adója), mint az istenek gazdálkodója, ő hozott létre mindent…“
Tehát ez a BÁL-ENTEN, másnéven Val-enten, vagyis Valentin, nem más mint a szerelem bőkezű öntözője és mi magyarok is (ha már nem is tudatosan, de mégis) egy kicsit BÁLINT-okká válunk ezen a napon és ennek a nevében locsoljuk meg a nekünk kedves nőismerőseinket tavasszal és fogadjuk el tőlük a tojásukat, a tojásba zárt új élet üzenetével…
Így húsvét napján ezért hajt bennünket, férfinek született teremtményeket tavasszal – legyen az akár tíz éves, akár kamasz, vagy idősebb férfi – ez a szokás, újra és újra, a szeretet és a tisztelet jegyében, a másik nem, kiválasztott tagjai felé.
Befejezésként nem tudom megállni,hogy még egy anekdotát el ne meséljek, amely ugyanakkor tovább igazolja a fenti fejtegetésemet.
Mint fiatal házasok, a 70-es években, a feleségemmel együtt, édesapámékkal, Észak-Magyarországra, a mai Szlovákiába utaztunk.
Húsvét volt. Pontosabban húsvét hétfő, amikor is a reggelizés után elhagytuk a szállodánkat, és a szálloda előtti téren haladtunk keresztül… Ekkor feleségem, a rövid kis szoknyácskájával, valamiért lehajolt a csomagokhoz és ebben a pillanatban körülvették a téren tartózkodó helybeli fiatalok, köztük egy legalább két méteres kamasz is, aki a kezében tartott virgáccsal a feleségem fenekére suhintott…
Ez nyilván az itteni húsvéti szokás lehetett, mert a többi fiú kezében is volt virgács és a téren tartózkodó emberek sem ütköztek meg a történeteken… De nem így a feleségem, mert ezt a szokást ő (velünk együtt) nem ismerte, így aztán hirtelen felegyenesedett, majd felindultságában, felugrott a mellette “tornyosuló” kamasz arca magasságáig és úgy röptében lekevert neki két gyors pofont… Természetesen mi, a kamasz kárörvendő társaival együtt, nagyot nevettünk a jeleneten, miközben ez a pórul járt kétméteres fiú – bágyadtan simogatva a két orcája felét – értetlenül pislogott körbe.
Eddig a történet…
Azóta persze kinyomoztam, hogy ez a virgácsolás valóban egy észak-magyarországi szokás volt, és ott arrafelé ez ugyanúgy természetes volt, mint nálunk a locsolás…
De most nézzük meg, mit is rejt ez a virgácsolás, vagyis ez a vesszőzés magában…
A vessző az latinul fascia és jelenti a köteget, a vékony husángot…
Ugyanígy a magyar nyelv a hím nemi szervet is ezzel a szóval fejezi ki: “hím-vessző”.
Ami így tehát a “hím-faszciát” jelenti… De erre van bizony egy másik szavunk is (ennek megemlítése miatt előre is elnézést kérek, bár éppenséggel ez is édes anyanyelvünk szókincséhez tartozik), ami e faszcia szó utolsó betűinek az elhagyása után keletkezik. Ez a magyar szó pedig, szintén vessző, pontosabban “hím vessző” jelentésű… És lám az egyezés így magáért beszél.
Tehát ezen az északi Kárpát-medencei területen, a hímvesszőt jelképező vessző-nyalábbal “ütik” meg, vagyis érintik meg a leány fenekét…, aki, ha ez éppen nem a feleségem, akkor pofon helyett, egy piros tojással köszöni meg a fiúk ezen “közelítési módját”.
Így láthatjuk, hogy Kárpáthazánk területén mindkét szokás, úgy a locsolás, mint a vesszőzés, a régi Húsvét BÁL-i szerelmi ritus része és emléke, mind a mai napig. Mindezek értelmében itt is tetten érhetjük a Kárpát-medence, szokásokat és kultúrákat ötvöző olvasztótégely szerepét. Csak ennek az olvasztótégelynek köszönhető, hogy a több tízezer éves tavaszi rituális szokások mellett, az igazi keresztényi Jézus hitre rávilágító misztikus ünnepek is táptalajra találtak hazánkban, és így ezek mára együttesen képezik az itt élő magyar nép egyedülálló és ősi kultúráját.
T. Túri Gábor
A szerző húsvéti cikksorozatának előző írásai: Nagycsütörtök, Nagypéntek, Húsvét Vasárnap
