Húsvét Vasárnap
T. Túri Gábor írása
Fergeteges örömünnepe ez a magyar keresztény léleknek. Ünnepeljük a feltámadt Krisztust, aki győzedelmeskedett a halál felett.
Istenkeresés
Népünk ehhez kapcsolódó szokása a húsvéti „Istenkeresés” , amely a mai Magyarország területén kívül, főleg Székelyföldön ismert szokása népünknek.
Még Nagyszombaton, éjfél előtt találkoznak a hívők, főleg asszonyok és gyermekek a templom előtt, majd éjfél után, az új nap beköszöntésekor imádkozva megindulnak a környék határkeresztjeihez. Ezeket sorra meglátogatva így bejárták a határt, majd az utolsó kereszthez érve „megtalálták” az előzőleg oda elrejtett keresztet,vagy más Krisztus szobrot, amelyet, mint feltámadt Jézust vittek vissza, énekelve a templomhoz.
Határjárás
Ez a szokás lassan összekeveredett népünknek az ősi „határjárás” szokásával. Ennél is körbejárták a határt, énekszóval és imádsággal, de ez a szokás ugyanakkor pontos párhuzamokat mutat az ősi egyiptomi határjárás szokásával, ahol a fáraó és kisérete, körbejárta, vagy sokszor egy rituális futással körbeszaladta a birodalma egy bizonyos szimbolikus területét, kíséretében a tehén és később bika képében megmutatkozó, HATHOR istennővel…. Ez volt a fáraó „Hathor-járása”.
Ez a határjárás egyértelműen utal a magyar és az egyiptomi nép ezen ősi szokásának közös eredetére!
Locsolás
A templomhoz visszaérők a templom előtt tüzet gyújtva várakoztak a hajnali Nap felkeltére, míg a templomban lassan meggyújtották a gyertyákat, ami jelezte, hogy nem kell gyászolnunk tovább, mert feltámadt Jézus a „Fény fia” és ismét közöttünk van. De ezzel még mindig nem zárult le ez a vasárnap hajnali népszokás-sor, mert az ifjak hazafelé menet a lányos házak kapujára barka- vagy fenyőágakat tűztek. Ahonnan aztán a háziak az ágat reggelre levették, oda nem mentek a fiatalok másnap locsolni…
Míg megint mások, a szomszédos falvak „határjáróival” közösen, a helybeli dombon egy közös tábortűz gyújtásával várták, a felkelő Napban „meglátott” és feltámadt Jézust.
Feltámadás
A vasárnap reggeli misén már megváltozott a liturgia színe, és a pap is fehérbe öltözött, ami hirdette a hívőknek akkor is és ma is, a fényt, a tisztaságot és Jézus feltámadását. Annak a Jézusnak a feltámadását, aki ellenségei gyűlölködését szeretetre váltotta és ezt adta nekünk étekként útravalóul. Étekként, amire pedig mi, a magyar templomainkban ételszenteléssel emlékezünk meg.
Ez az ősi szokásunk, azonban nagyrészt mégis független a szentistváni térítes által felvett keresztény vallásunktól, mert ez népünk több ezer éves féltetten őrzött népemlékezetéhez tartozik, amely ötvöződött és átszíneződött, a 896-ban honunkba újra visszatérő törzseink, magukkal hozott Jézusi szeretet-vallásával.
Ezzel a szokással és népi rituáléval Nyírcsaholyban, a mai Magyarország észak-keleti felében, személyesen találkozhattam, még 1980-ban. Ez engem, mint városi fiatal értelmiségit, aki a nép ősi szokásairól már csak keveset és akkor is csak a könyvekből tudott, akkor nagyon mélyen érintett… A kora reggeli vasárnapi misére mentünk a vendégfogadó család idősebb és fiatalabb tagjaival. A feleségemnek, gyermekeim édesanyjának az apai nagynénje, akinél vendégségben voltunk, összeállított a kosarában egy ételcsomagot, amelyet frissenvasalt és szép mintájú kendővel fedett be… Volt ebben minden földi jó. Kalács, juh (bárány)-túró, tojás, sonka, újhagyma és talán retek(?), de inkább tormagyökér és egy üveg bor.
Ezt nevezték a helybeliek PÁSKÁ-nak…
Erről így ír a Magyar Katolikus Lexikon:
Pászka, pirostojás, sonka, torma, bor
Pászka, páska: 1. ünnep: a bizánci szertartásban és a népnyelvben a megszentelt húsvéti étel. Szabolcsi g.k. népünknél külön erre a célra tartogatott kosárban sonka, tojás, túró, tetszetős formába öntött vaj, bárány, torma, bor. A pap a templomban, templomkertben ünnepélyesen szenteli meg. Húsvét napján csak ebből a „szentelt”-ből szokás enni, először a tojásból.
Akkoriban, még csak egy szép szokást, egy különleges és régi rituálét láttam ebben a nyircsaholyi eseményben… Ma már viszont tudom, hogy mindez egy ősi archaikus világ talán egyik legutolsó pislákolása volt felénk. És ma már érteni is kezdem mindennek az okát és szimbolikáját is…
Mert a Kalács, a TÉSzTa, jelképezi Jézus TEST-ét és annak a fonata pedig… a hajfonat szimbolikáján keresztül, Jézus édesanyjára Máriára emlékeztet, akit a régi apokrif evangéliumok, Mária a „Hajfonogató” néven neveztek…
A júhtúró, szimbolizálja Jézusnak a pásztori mivoltát, aki bennünket, mint isten bárányait vezet az élet útvesztőjén keresztül, a pápai pásztorbot irányításával…
A tojás, a pirostojás az élet szimbóluma… Az új élet születése és Jézus feltámadása… Ez annál is érdekesebb, mert a magyar „nép-emlékezet” szerint Jézus keresztfája alatt állt egy asszony, Mária Magdolna, és kötényében tojások voltak… Jézus szent véréből egy csepp ezekre rácseppent és ez a tojásokat pirosra festette… E piros héj lebontás után, láthatóvá válik bent a mag, és nekünk ebből születik újjá Jézus. Ezért ettünk otthon az asztalnál először a tojásból, hogy erre emlékezzünk.
A sonka, a húsevési tilalom boldog feloldása…
A torma, a hagyma pedig egy ősi – még az ősvallásunkból eredő – szokás, amely a rossznak, a gonosznak az elűzését jelentette. Ezért akasztott a magyar ember az ajtófélfájára fokhagymát…
És végül a bor, amely Jézus vérére emlékeztet bennünket…
Ez tehát a „páskaszentelés” ősi szokása nálunk magyaroknál… Így lassan összeáll a kép, és elénk vetül a nagy misztérium, amely a magyar népszokásokon keresztül mentődött át, a mi, mai XX.századunkba…
A templomból kijövet a háziasszony – kezében a páskával – ment elöl és követte a család… Először a férfinép, azután a többi asszony és a gyerekek… Gyalog, egészen a házig… Amint egyik család a másikkal találkozott, így hazafelémenet, hangosan köszöntötték egymást:
„Jézus feltámadott” – mondták először, majd a válasz rá:
„Úgy legyen” vagy “Ámen”
Milyen érdekes mindez… de milyen érdekes mindez különösen azoknak, akik a fenti ősi szokásokat tudatosan megélhették, és akiknek még lehetősége adódott mindezt családjukkal közösen, beépíteni húsvétjuk szent ünnepébe…
Ezek egy részét még én is megélhettem… aztán jó mélyen eltettem az emlékezetembe, és most – ki tudja miért – ismét előástam… és mint a szerencsés aranyásó, gazdagabb is lettem általa.
T. Túri Gábor
